Történelmi múlt

Kisvajta-puszta: a falutól nyugatra a Kisvajta-dűlő az eddig ismert legrégebben lakott hely. A legrégebbi bronzkor hamvasztásos sírja és edénymellékletei kerültek itt elő, amelyben az őslakos péceli népességnek kis korsója is jelen van. A Kisbasaréti-dűlőben a kora római időkben az egykori Gorsium (Tác) Sopianae (Pécs) főút környékén kelta bennszülőtt kocsitemetkezés ismeretes. A Szőlőhegyről az avarok megtelepedését bizonyító leletek is kerültek elő a föld alól. A községet először 1324-ben említik középkori okleveleink. Ekkor a Simontornya tartozéka. Birtokosa részben a Hencz család, részben más nemesi familíák, így többek között az Apor, Hardi, Kozma, Sittkei stb.

Szent Lénárd tiszteletére szentelt templomát 1343-ban két oklevél is említi. A középkorban a nagyobb birtokosok egymást váltogatták. A Hercz családot a Laczffy, majd a Kanizsay család követte. 1424-ben a simontornyai uradalmat csere útján megszerző Ozorai Pippo a fehérvári Boldogasszony Bazilikának adományozta. Vajta a török korban is lakott hely, de a 15 éves háború idején elpusztult. Ezt követően rác telepesek szállták meg, akik a törökökkel együtt hagyják el a vidéket. A község török utáni életét a Zichy család nagybirtokos érdekei szabták meg. A család 1650. április 20-án adományba kapta a birtokot, de csak az 1690-es években telepítette meg a magyar és német lakosággal. Az első telepítés nem járt sikerrel: a németek nem maradtak meg s a XVIII. század első évtizedeiben a magyar családok is lassan elszéledtek. A Zichy család ezért 1746-ban magyar jobbágyokkal újratelepítette a falut. A földesúri telepítési akció ezzel nem ért véget, mert a Zichyek a következő évtizedben Nógrád megyéből magyarokat, Árva és Túróc megyéből szlovákokat hozattak a birtokra. A szlovák jövevények azonban 1-2 nemzedék múltán elmagyarosodtak, így a reformkorban Vajtát magyar községként tartották nyílván. A vajtai lakosság lelki gondozását kezdetben a földvári ferences misszió végezte. Az önálló plébániát csak 1745-ben szervezték meg. A római katolikus templom ekkor már romladozó állapotban volt, renoválásra szorult.

A község népességéről az első megbizható adat 1785-ből származik, ekkor 84 házban 119 család élt a lelkek száma 571. Ekkor a lakosság túlnyomó része katolikus volt és az így maradt a jobbágyfelszabadítás után is. Az agrárnépesség földmüvelésből, állattenyésztésből és szőlőművelésből élt. Helyzetüket 1945-ig a Zichy-féle nagybirtok határozta meg. Az intenzív majorsági gazdálkodás révén népes puszták jöttek létre a majorság határában. Közülük Belmajor és Tüskésmajor a legjelentősebb, népességük a két világháború között már meghaladta a 100 főt. A 39 hősi halottat követelő I. világháború után a nagyközséget gróf Zichy Aladár, Nádor és Lívia birta. 1920-ban a gazdák már a Keresztény Fogysztási Szövetkezetbe tömörültek. 1930-ban a község 4051 kh nagyságú területének felét 2012 kh-at Zichy Aladár birtoka tette ki. Az ő tulajdonát képezte a község határában lévő erdő is. 1945-ben a Zichy birtok felosztásával gyökeresen megváltoztak a földbirtokviszonyok. 1948-ban államosították a község XVIII század óta létező római katolikus iskoláit, majd a gazdákat is termelőszövetkezetbe kényszerítették. A Petőfi Tsz-t alkotó 240 vajtai tag 1960-ban 1756 kh területen gazdálkodott. Később az agrárnépességet a Béke Tsz, illetve a Mezőföldi Állami Erdő- és Vadgazdaság foglalkoztatta. A község 1990 előtti fejlődését az is hátrányosan befolyásolta, hogy Sáregressel együtt hosszabb ideig a cecei községi közös tanács igazgatási szervéhez tartozott. Jelentősebb községfejlesztésre csak a rendszerváltás óta van lehetőség. 1994-ben megépült a gázvezeték hálózat. 1997-ben befejezik a telefonhálózat kiépítését.